Nem tehettem róla, de amikor Szentpétervár felé hajóztunk  Helsinkiből, állandóan eszembe jutott Europejszki bácsi, anya húgának férje. Magas beosztású pártember, megszállott hazudozó. Állandóan válófélben volt Manci nénitől. Manci néni gyakran jött fel hozzánk, a konyhaasztalnál ültek, igyunk valamit, javasolta ilyenkor anya, nem, tiltakozott Manci néni, az alkohol nem segít, de aztán persze, ittak, mert kiderült, hogy az alkohol segít, Manci néni azt mondta, elege van, de most aztán tényleg, egy ilyen férfivel, aki örökösen nőket szed fel, ráadásul közönséges nőket, nem lehet együtt élni, anya természetesen igazat adott Manci néninek, nem lehet és nem is szabad, azután pedig alaposan bekonyakoztak.  Manci néni azonban mindent elkövetett, hogy megmentse a házasságát, elment Europejszki szeretőihez, elment Kádár titkárságára, mindenhol a végsőkig megalázta magát. Europejszki aztán rendre ráunt a szeretőire, és visszaköltözött Manci nénihez, aki akkor azt mondta anyának, hogy Vilmos csodálatos férfi, akit nem lehet megunni, anya egyetértett vele, azután alaposan bekonyakoztak. Europejszki valóban csodálatos ember volt, tele volt filozófiai tételekekkel, amelyeket szeretett megosztani a környezetével.

         -Soha ne lepődj meg azon, amit a nők kérdeznek – tanácsolta nekem egyszer. – Mert a nők mindig olyasmit kérdeznek, ami a férfiakat meglepi.

         Bólogatott, és megveregette a vállamat. 

         Még Leningrádba is elutaztak, mert Manci néni nagy vágya volt, hogy láthassa az Auróra cirkálót. Krejszer Avrora. Szeretett volna ott állni a Néva partján, ahol megváltozott a történelem. Szerette a pártot és hitt is benne.

         -Lenin nagy ember volt – mondta könnybelábadt szemmel a Téli Palota előtt.

         -Lenin egész nap a macskáit símogatta – felelte erre Europejszki bácsi fázósan. November volt. Talán éppen november hetedike. – Szeretett mindent, ami szőrös. Igazi nőcsábász volt. Még Krupszkáját is megcsalta Inyesza Armanddal.

         Ezzel befejezték a beszélgetést, Manci néni azzal fenyegetőzött, hogy elválik.

         Egy napon Manci néni korábban ment haza a szokásosnál és Béla bácsit egyértelmű körülmények között találta egy fiatal nővel.          

         -Ő  Irénke a Pártközpontból, egy fontos politikai anyagot készítünk elő – mondta higgadtan Europejszki bácsi.

         -Elválunk – jelentette ki  Mancika.

         -De emlékezzél, még Leningrádba is elvittek, az volt a szíved vágya. Láttad a Patyomkin páncélost.

Mancika belátta, hogy ez így volt. És aztán együtt maradtak. Szentpétervár amúgy gyönyörű város, már nem a régi Leningrád. Az Auróra persze nagy látványosság, az idegenvezetők mindig elmondják, hogy 1917-ben a sortüzével adott jelt a Téli Palota elfoglalására, de a fiatalok az ilyen részletekre  már nem figyelnek.   

Hajózunk  a Jangcén, itt épül a világ legnagyobb folyami gátja, ami egy 600 kilométer hosszú víztározó előtt duzzasztja fel a folyó vizét, ami aztán a világ második legnagyobb vizierőművének a turbináit forgatja majd. A 2300 méter hosszú, 227 méter magas, és 40 méter széles gát építése 12 évig tartott és négyezer milliárd forintnak megfelelő jüanba került.

A leglátványosabb fenyegetést a víztározó összeomlása jelenti: 2003 óta eddig 91 helyen szakadt be a tározó partja, összesen 36 kilométernyi partszakaszon. Ezek a földcsuszamlások olykor ötven méteres hullámokat hoznak létre a vízen, ami miatt több százezer ember lakóhelye került veszélybe. A folyón az ökológiai egyensúly felborult, a Jangcéban élő ritka fajok  pusztulnak ki, míg mások elszaporodnak: a gát közelében élők katasztrófafilmbe illő patkányinvázióról beszéltek.  További gondot jelent, hogy a gát megszűri a Jangce által a tenger felé szállított évi 530 millió tonnányi iszapot. Ez egyrészt a tározó fenekén leülepedve eltömítheti a turbinákat, másrészt az iszap hiánya a folyó további szakaszán és a deltában a sokszorosára gyorsíthatja a part erózióját.

Beleszóltak a szeizmológusok is: ők attól tartanak, hogy a gát és a tározóban felgyűlt víz puszta tömege (az építkezésnél 28 millió köbméter betont használtak fel és 134 millió köbméter földet mozgattak meg) olyan változásokat okozhat a földkéregben, ami földrengésekhez vezethet. Én mindenesetre láttam a világ legnagyobb építkezését: a gát magassága kétszáz méter, hosszúsága két kilométer, a mesterséges tó befogadóképessége három milliárd köbméter, a gát mellett épült híd négy kilométer hosszú, két év alatt készült el, két milliárd amerikai dollárba került.

Kinek lesz igaza? Megint afféle, igazi Kína-szindróma. A vitatott gát fő feladata a Jangce szabályzása, a drámai méretű árvízkatasztrófákat ugyanis más eszközökkel nem lehetne elkerülni. Másrész a folyón így belső-Kínáig lehet majd hajózni, ami sokat lendíthet az elmaradott területek felzárkóztatásában és azért ez sem elhanyagolható szempont. Kisebb gátakat itt nemigen lehet építeni, ez az ország hagyományosan a nagy dolgok hazája, ilyenkor tudják összeszedni a tudást, a pénzt, az emberi erőket. Másrészt az efféle vállalkozások – akárcsak annak idején Amerikában a vasútépítés – nagy áldozatokat követelnek: több millió embert költöztettek ki az újonnan elárasztott területekről, sokan inkább a nagyvárosokba menekültek, csak az idősebbek maradtak a számukra kijelölt lakóterületeken.pusztulnak ki,  A hajón sörivóverseny kezdődik, ebben természetesen nem veszek részt, a győztes fiú négy korsóval nyer (egykori Malévos kollégám, Deák Pisti egyszer a szemem láttára ivott meg tizenhatot a Paracelsus-ban, gondoltam írnom kellene neki egy képeslapot), azután jön a célbadobás, egyszóval jól szórakozunk, közben lassan haladunk az éjszakába. 

         Csongcsing lakossága valahol 21 és 32 millió között van, területe majdnem százezer négyzetkilométer, de komolyan mondom, már én is unom a számokat. Este rövid séta a szálloda környékén, sok élvezet azonban nincs benne, itt szinte mindig esik az eső, nagy iramban fejlesztik a nehézipart, ami szennyezi a levegőt, mintha mindig köd lenne. Egy külföldi üzletember mondta egyszer  a hetvenes évek Kinájáról: „ködös, esős és nagyon keményen dolgoznak”.

         Ami azt illeti, ezek szerint Csongcsingban megállt az idő.

Sok szép ország van a világon, én magam is sok szép országban jártam, de a vizek talán Finnországban a legszebbek. Van bennük valami gyöngyöző csillogás, amit még sehol sem láttam.  Emlékezetes utazások voltak: Helsinkiből este indultunk, reggel már Stockholmban voltunk. Szép volt ez a hajó, nem állítom, hogy vetekszik a gigantikus óceánjárókkal, de megbízhatóan közlekedett háborgó vagy jeges hullámok között is, biztosra vehettük, hogy a kapitány nem húz majd közel egyik szigethez sem, hogy a barátjának kiintegessen. Kompoztunk a Parainen szigetvilágában is, Turkutól nyugatra, úgy éreztük, szinte a világ végén járunk, ültünk hajón Lahtiban. És számtalan aprócska településen jártunk, élveztük a tóparti vitorláskikötők hangulatát.  A képeken is látható: víz, víz, víz, mindenütt. Szép volt.

Erről a városról nem lehet írni. Hong Kong egy érzés. Kultúrák olvasztótégelye.  Egy londoni ismerősünk minden évben kétszer elutazott Hong Kongba és amikor megkérdeztem tőle, hogy  mit csinált ott, azt felelte.

            -Semmit.

            Akkor még nem értettem. Az ember elmegy Hong Kongba és csakugyan nem csinál semmit. Jön-megy, felmegy a Csúcsra, lenéz a városra, szerencsés esetben látja a Victoria Harbour hullámain bucskázó kompokat,  a karcsú felhőkarcolókat, a forgalmas utcákat, persze, máshol is van tenger, vannak felhőkarcolók, vannak forgalmas utcák, de ez más. Hong Kong ázsiai, európai és amerikai egyszerre. És mindenből a legjobb.

            Hong Kong amúgy sok mindenről híres, a hírességek egyike a száz éves,  környezetbarát, energiatakarékos sötétzöld villamos.

Az emeletes kocsik népszerűek, megbízható sebességgel haladnak az örökké forgalmas utcákon. A sínpárok olyan közel vannak egymáshoz, hogy a szembejövő szerelvényekben utazók akár meg is érinthetnék egymást, de hát ilyesmi persze tisztességes utasnak eszébe sem jut. Nekem nagy vágyam volt, hogy utazzak rajta, és hát, mint annyi álmom, ez is beteljesült. A szállodánkból térképem segítségével rövidesen meg is találjuk az első megállót, fel is szálltunk, és nagy örömmel utaztunk. Csak hát, ugye, az életről, ahogyan már megszokhattam, mindig kiderül, hogy bonyolult,  Ázsiában pedig még bonyolultabb. Leszálláskor derül ki, hogy ezen a villamoson nincs jegy (amúgy nagyon is ésszerű), a viteldíjat, személyenként két hong kong-i dollár (amúgy nem sok, körülbelül negyven amerikai cent), a vezető melletti perselybe kell bedobni.  Nem kell ellenőr, nem kell kalauz, a vezető nem őriz váltópénzt, műszak végén nem kell leszámolnia, azonnal mehet is haza a feleségéhez.  Nagyszerű gondolat, majd megírom.

Na de a realitás: nálunk csak papír százdolláros van. Ott állunk az ajtóban,  elől én, mögöttem Mari, utána Orsi és Kati, meg hát azok, akik szintén szeretnének leszállni. A vezető néz rám, én nézek a vezetőre. Hong Kongban vagyunk, ami azért Kína, tehát arról, hogy mondjuk, fizetés nélkül szálljunk le, szó sem lehet, váltópénze azonban senkinek sincs.

            -Fizetek maguk helyett – ágaskodik a sorból egy egyszerű maláj asszony, szatyor van a kezében, takarítónőnek nézném, persze lehet, mondaná erre Mari, hogy atomfizikus, csak aznap éppen rossz-haj-napja van. Már nyújtja  is a nyolc dollárt, a vezető bedobja az érméket a  perselybe, mehetünk.

            A megállóban hálálkodunk.

            -Külföldiekkel előfordul – mosolyog és már el is tűnik a tömegben.

            Másnap újra villamosozunk, a kompnál várjuk a szerelvényt, amikor hozzánk lép egy magas, középkorú férfi.

            -Bocsánat – az angolsága hibátlan. – Nem tudják, hogyan kell fizetni a villamoson?

            -Tudjuk – feleli Mari. – Két dollár, apróban.

            A villamos éppen beállt.

            -Csakhogy nekem nincs apróm.

            -Majd én adok magának – és Mari már nyitja is a pénztárcáját.

            Mondom: Hong Kong egy érzés.