Hajózunk  a Jangcén, itt épül a világ legnagyobb folyami gátja, ami egy 600 kilométer hosszú víztározó előtt duzzasztja fel a folyó vizét, ami aztán a világ második legnagyobb vizierőművének a turbináit forgatja majd. A 2300 méter hosszú, 227 méter magas, és 40 méter széles gát építése 12 évig tartott és négyezer milliárd forintnak megfelelő jüanba került.

A leglátványosabb fenyegetést a víztározó összeomlása jelenti: 2003 óta eddig 91 helyen szakadt be a tározó partja, összesen 36 kilométernyi partszakaszon. Ezek a földcsuszamlások olykor ötven méteres hullámokat hoznak létre a vízen, ami miatt több százezer ember lakóhelye került veszélybe. A folyón az ökológiai egyensúly felborult, a Jangcéban élő ritka fajok  pusztulnak ki, míg mások elszaporodnak: a gát közelében élők katasztrófafilmbe illő patkányinvázióról beszéltek.  További gondot jelent, hogy a gát megszűri a Jangce által a tenger felé szállított évi 530 millió tonnányi iszapot. Ez egyrészt a tározó fenekén leülepedve eltömítheti a turbinákat, másrészt az iszap hiánya a folyó további szakaszán és a deltában a sokszorosára gyorsíthatja a part erózióját.

Beleszóltak a szeizmológusok is: ők attól tartanak, hogy a gát és a tározóban felgyűlt víz puszta tömege (az építkezésnél 28 millió köbméter betont használtak fel és 134 millió köbméter földet mozgattak meg) olyan változásokat okozhat a földkéregben, ami földrengésekhez vezethet. Én mindenesetre láttam a világ legnagyobb építkezését: a gát magassága kétszáz méter, hosszúsága két kilométer, a mesterséges tó befogadóképessége három milliárd köbméter, a gát mellett épült híd négy kilométer hosszú, két év alatt készült el, két milliárd amerikai dollárba került.

Kinek lesz igaza? Megint afféle, igazi Kína-szindróma. A vitatott gát fő feladata a Jangce szabályzása, a drámai méretű árvízkatasztrófákat ugyanis más eszközökkel nem lehetne elkerülni. Másrész a folyón így belső-Kínáig lehet majd hajózni, ami sokat lendíthet az elmaradott területek felzárkóztatásában és azért ez sem elhanyagolható szempont. Kisebb gátakat itt nemigen lehet építeni, ez az ország hagyományosan a nagy dolgok hazája, ilyenkor tudják összeszedni a tudást, a pénzt, az emberi erőket. Másrészt az efféle vállalkozások – akárcsak annak idején Amerikában a vasútépítés – nagy áldozatokat követelnek: több millió embert költöztettek ki az újonnan elárasztott területekről, sokan inkább a nagyvárosokba menekültek, csak az idősebbek maradtak a számukra kijelölt lakóterületeken.pusztulnak ki,  A hajón sörivóverseny kezdődik, ebben természetesen nem veszek részt, a győztes fiú négy korsóval nyer (egykori Malévos kollégám, Deák Pisti egyszer a szemem láttára ivott meg tizenhatot a Paracelsus-ban, gondoltam írnom kellene neki egy képeslapot), azután jön a célbadobás, egyszóval jól szórakozunk, közben lassan haladunk az éjszakába. 

         Csongcsing lakossága valahol 21 és 32 millió között van, területe majdnem százezer négyzetkilométer, de komolyan mondom, már én is unom a számokat. Este rövid séta a szálloda környékén, sok élvezet azonban nincs benne, itt szinte mindig esik az eső, nagy iramban fejlesztik a nehézipart, ami szennyezi a levegőt, mintha mindig köd lenne. Egy külföldi üzletember mondta egyszer  a hetvenes évek Kinájáról: „ködös, esős és nagyon keményen dolgoznak”.

         Ami azt illeti, ezek szerint Csongcsingban megállt az idő.